Az óra története

Az időmérés

Az időmérés az ókor emberének is fontos volt, már ekkor a legkülönfélébb módon mérték az időt.

Az egyiptomiaknak a Nílus kiöntése volt a legfontosabb esemény az évben, tehát ettől az eseménytől számították az évet. Egy év 12 hónapból állt, aminek mindegyike 30 napos volt. Ha ezt összeszorozzuk (12x30), akkor csak 360 napot kapunk. Ezt a problémát úgy oldották meg az egyiptomiak, hogy a maradék öt napot "epigomenek" - nek nevezték el, és ezek ünnepnapok voltak (ilyenkor történt néhány híres mitológiai esemény, ekkor születtek az istenek stb.). Ezeken a napokon nem dolgoztak az emberek, ünnepeket, felvonulásokat tartottak, és áldozatokat mutattak be az isteneknek. Ezzel a naptárral csak egyetlen gond merült fel: egy év pontosan 365 napból állott, és így az áradás, vetés, aratás hónapja mindig előrecsúszott. Az áradás ideje ie. 1300-ban Thot havában kezdődőtt. 500 évvel később azonban már az ötödik, Tobi hónapjában, megint 500 évvel később már a kilencedikben, Phaoni hónapjában volt. 1461 esztendő múltán az áradás ideje végigjutott az egész naptáron, és újra Thot, az első hónapban volt. Néhányan már ie. 238-ban megpróbálkoztak a naptárreformmal, de az egyiptomiak kitartottak a régi, hagyományos naptárnál, hiszen a főpapok szerint, minden, ami a birodalmban van, az a régi hagyományokon alapszik. Ezt azért tehették meg, mert volt egy égitest. Ez volt a Szírusz, amely a naptártól függetlenül jelezte a Nílus áradását. A csillag minden évben láthatatlanná válik, és egy meghatározott napon, (július 18-án) újra láthatóvá válik a keleti égbolton. Az egyiptomiak nem használtak szökőévet, csak Julius Caesar vezette be egy egyiptomi csillagász segítségével.

Ahhoz, hogy egy szöveget végigolvassunk, idő kell. Csaknem ezer esztendeje Ágoston, bencés szerzetesnek az volt a dolga, hogy minden nap éjfél után háromkor harangkongatással szólította a szerzetestársakat a reggeli imádságra. De honnan tudjuk az idő állását éjnek idején? Akkoriban, hogyan tudja az ember pontosan, hogy mennyi az idő éjnek idején? Ágoston szerzetes egyszerűen mérte az időt: este elkezdte olvasni zsoltárait, és mikor egy bizonyos részhez ért, már szaladt is megkondítani a harangot. De ez nem pontos óra, mert nem olvasunk mindannyian ugyanolyan gyorsan, és ha az ember fáradtabb, lassabban is olvas. Ez tehát nem bizonyult jó "órának".

Már az ősidőktől a napot tartották fontos időmérési "eszköznek". Régebben nem azt mondták, hogy délután háromkor stb, hanem napnyugatkor, napkeltekor, szürkületkor, stb. A legegyszerűbb megoldásnak mutatkozott "lelépni az időt". Vagy 2300 évvel ezelőtt Aristophanes, a nagyhírű görög költő írt egy vígjátékot, melyben pontosan leírja, hogy hogyan mérték az időt akkoriban lépéssel. Praxagora, athéni asszony így szól urához, Blepiroszhoz: "Amikor az árnyék tíz lépés hosszú lesz, kend be magad illatos kenőccsel, és gyere vacsorázni!". Bizonyos, hogy a házaspár házától nem nagyon messze állt egy kőoszlop, vagy egy emlékszobor. Ha süt a nap, árnyékot vet. Ha a járókelők tudni akarták az időt, akkor nem kellett mást tennük, mint lemérni az oszlop árnyékát. Ez reggel hosszabb volt, délben megrövidült, majd este megint meghosszabbodott…

Az olyan oszlopot, mellyel az időt mérték, gnomonnak nevezték. A pontosság még nem volt olyan fontos, és csak napos időben lehetett mérni. Ez még csak a kisebb gond volt, de nem vihették magukkal az emberek. Az indiai fakírok nagyon elmésen oldották meg: ők használták először a vándorbotot, óra gyanánt. Ha hosszú útra indultak, a fakírok egy igen egyszerű botot vitt magával. Ez a bot abban különbözött a többi sétabottól, hogy nem henger alakú volt, hanem nyolcszögletes. A botnak minden élén egy lyukat fúrtak, ebbe a lyukba kis pálcikát dugtak.amikor a fakír meg akarta tudni a pontos időt, egy madzagra akasztotta a botját, és ez az árnyék mutatta a pontos időt. Az árnyék hosszát mindig újra, és újra kellett lemérni, mert a pálcára, illetve a pálca végeire vonások voltak vésve, az órának megfelelően. Csak le kellett olvasni. A sok beosztást azért csinálták, mert az év különböző szakaszaiban a nap útja látszólag más, és más. Ezért az árnyék télen, és nyáron sem egyforma. Nyáron magasabban van a nap, télen meg alacsonyabban - így látjuk- , és ennek a jelenségnek az a következménye, hogy a nap délben vetett árnyéka rövidebb, mint télen. Emiatt faragták a botot szögletesre. Mindegyik él nyolc közül az évnek bizonyos szakaszára jó. Tegyük fel, hogy október elején mérjük az időt.a fakír botjának abba az oldalába szúrja a pálcikát, amelyre a régiek annak a bizonyos hónapnak - "Arimannának" - jelzését rótta belé. Ez a hónap a mi szeptemberünk közepétől október közepéig tartott.

Babilonban már 2500 évvel ezelőtt használták a vízórákat. A vizet hosszú üvegedénybe öntötték, melynek alján lyukat fúrtak. Külön erre a célra remdeletek egy embert, akinek az volt a dolga, hogy mindig, amikor kifogyott a víz, nagy kiáltással jelezze, hogy ennyi, és ennyi idő telt el, és egyúttal újratöltse a vizet. Ezt a műveletet naponta hatszor ismételték meg. A víziórákkal nagyon sok baj volt. Az az előnyük azonban mégis megvolt, hogy éjjel-nappal mutatták az időt.

Egyiptomban, a Nílus egyik szigetén állt Ozirisz temploma a templom közepén 360 olyan edény sorakozott, amelyek fenekén nyílás volt. Minden edény mellett állt egy-egy pap. Sorban, minden nap, egy másik pap töltötte meg az edényét tejjel. Egy tejmennyiség pontosan huszonnégy óra alatt csorgott le. A következő pap második nap töltötte meg az edényét tejjel. Minden papra egy év alatt egyszer került sor.

A vízórának legkezdetlegesebb, és egyúttal legegyszerűbb alakja az ismert "csepegtetős üveg" , amelyben orvosságot szoktak tartani. Először is arra kellett ügyelni, hogy a kiürült edényeket mindig újra kellett tölteni, lehetőleg azonnal, tehát minden időveszteség nélkül töltsék meg. Arra már gyorsan rájöttek, hogy érdemesebb olyan edényt használni, ami nem egy, hanem 24 óra alatt ürül ki. Azt is kitaláltak, hogy a 24 órás vízióra azért az órákat is mutassa. Így az edény falát pontosan huszonnégy részre osztották, egyforma távolságokkal. Elég volt egy pillantás a víz felszínére, és máris tudták, hogy mennyi az idő. Olyasmiképpen osztották fel, mint az orvosságos üveget. Ám ennek a vízórának is volt hátránya. A víz nem egyforma sebességgel folyik ki az edényből. Eleinte, amikor az edény tele van, gyorsabban megy le a víz, amikor pedig kevesebb van benne, lassabban folyik. Ez érthető is, mert minél magasabb a víz szintje, annál nagyobb a víz nyomása, márpedig minél nagyobb a nyomása, a víz nagyobb sebességgel távozik az edényből. Minél magasabban van a víztartály, annál gyorsabban rohan a víz. Eszerint: eleinte, óránként több víz folyik le, mint később. Az első időkben a víz szintje gyorsan apad, majd utána mind lassabban. Hogy az óra ennek ellenére se járjon rosszul, azt találták ki, hogy nem egyforma távolságra rajzolják be a vonalkákat. Felül ritkábban, alul sűrűbben. Van egy másik, talán még ennél is jobb módszer. A víztartó edényeket tölcsér alakúra szerkesztik. Ha a tölcsér szerkesztése megfelelő, akkor az időjelző vonalkák egyforma távolságra vannak egymástól. Mindenesetre, a felső két vonás között nagyobb vízmennyiség helyezkedik el, mint az alatta lévő két vonás között. Ez így van rendjén, hiszen az első órában a víz gyorsabban, és nagyobb tömegben távozik, mint a másodikban, és így tovább.

Vagy kétezer évvel ezelőtt, ha "óráról" beszélünk, nyilván megkérdezték volna, hogy "rövid", vagy "hosszú" óráról beszélünk. Ugyanis a görögök, és a rómaiak 24 órára osztották be a napot, mint mi, de nem egészen úgy. A 24 órára osztott napot mindenesetre felosztották nappalokra, és éjjelekre. Aztán a nappalt 12 órára, és az éjjelt is 12-re. Csakhogy nem minden évszakban egyformák a nappalok, és éjszakák hossza. Nyáron mindig a nappali órák hosszabbak, míg télen az éjszakaiak. Így aztán Egyiptomban nyáron a nappali óra egy óra tíz percig tartott, télen meg csak ötven percig. Az északi vidékeken a nap télen csak rövid ideig van fenn. Ez aztán mindent felborít. A nyári órára készített vízióra télen használhatatlan, mint a téli beállított nyáron. Valahogyan ezen segíteni kellett. Télen rövidebb a nappal, mint nyáron. Vagyis télen a tölcsérbe kevesebb vizet kellett tenni, hogy gyorsabban elfolyjon. Tegyük fel, hogy nyáron két korsó vizet kell beleönteni. Télen egy is elég. A kérdést mégsem volt túl egyszerű megoldani. Tölcséres vízórát téen, és nyáron egyaránt egészen tele kellett tölteni vízzel, teli egészen a legfelsőbb vonásokig. De hogyan lesz teli a tölcsér, ha kevesebb vizet teszünk bele? Erre így vágták el a gordiuszi csomót: készítettek egy tölcsért alakú kúpot, amely tömör volt. Ha ezt a kúpot beledugják a tölcsér vízbe, - mondjuk a közepéig - , a kúp és a tölcsér között kevesebb hely van, tehát kevesebb vízmennyiséget kell bele tölteni. Télen a kúpot mélyebbre teszik, nyáron egészen ki kell húzni belőle. Hogy ezt a beosztást bárki el tudja végezni, a rúdon, amelyen a kúp függ, beosztást kell csinálni. Ezek a vonások aztán pontosan megmutatják, hogy bizonyos évadban mennyire kell kihúzni, vagy betolni a kúpot.

A görög, és római bírák óra nélkül nem tudták volna feladatukat megfelelően teljesíteni: hogy a per tárgyalása ne nyúljon túl hosszúra, vízórákkal mérték a "beszédidőt" a vízórát görögül klepsydrának nevezték. Így hívták az időmértéket is, mely negyed óráig tartott. A szónoknak a beszédét, aki a népgyűlésen már öt órán keresztül beszélt, így szakították félbe: "Ha te ennyit tudsz beszélni, hány klepsydrát tudsz hallgatni?" Legtöbbször a szónok nem tudott mit mondani erre a csípős kérdésre, és általános derültség közepette piros orcával magyarázta, hogy tud ő hallgatni is… és leült…

Régen, a legpontosabb, és legjobb vízórákat az egyiptomi Alexandria városában készítették. Alexandria gazdag kereskedőváros volt. Eleinte csak egy-két tudós foglalkozott az órák készítésével. Ún. automata klepsydra-kat készítettek. A kitűnő feltalálót Ktesibiosznak nevezték. Egy borbély fia volt, akinek apja mestersége sehogy sem volt az ínyére. Nagy szorgalommal feküdt neki a tanulásnak. Legjobban a vízierővel hajtott gépek érdekelték. Akkoriban még csak a víz, a szél erejét használták fel. Az óra végül is elkészült. Arsenos isten tiszteletére emelt templomban állította fel. Az óra így működött: az oszlopon arab, és római számok jelezték az órákat. A római számok az éjjelt, az arab számok a nappalt. Maga az óralap igen furcsa: nem kerek, hanem négyzet alakú. A mutatókat az órán azok a kis pálcikák helyettesítik, amiket kis szárnyas gyerek tartott a kezében, csőbe helyezett rúdon állva. A csövecske állandóan emelkedik, és lassan felfelé tolja a gyereket az oszlop teteje felé. A gyerekkel együtt mozog az óra mutatója is: az a bizonyos pálcika, amely a pontos időt mutatta. A szárnyas gyerek az oszlop aljától a tetejéig pontosan 24 óra alatt csúszik fel. Utána a gyerek lesiklik, és kezdődik minden előrlő. De ez még nem minden. Abban az időben az órák időtartama, hossza időszakonként változott. Ezért az oszlopon nem egy, hanem tizenkét beosztás volt; minden hónapra egy. Az oszlop lassan megfordult a tengelye körül, úgy, hogy a gyerek pálcája elé mindig az a beosztás került, amely hónapot éppen írták. Az oszlop másik oldalán áll egy másik gyerek. Szünet nélkül hullatja a könnyeit… A "könnyei" egy vezetékcsőből ömlenek a szemébe, majd könnyek alakjában távoznak. A könnyek cseppenként hullnak a lábaihoz, innen egy másik cső egy keskeny dobozba vezeti a vizet ez a doboz a másik gyerek lábánál található. A dobozban egy parafából készült úszó korong van, erre van felerősítve a csövecske, hegyében egy pálcikás gyerekkel. Amint a víz lassan gyűlni kezdett a dobozban, a parafalap emelkedni kezdett, és vele együtt a pálcikás gyerek is. Amikor a fiú az óra tetejéig jutott, pálcikája XII. órát mutatta. Az víz ekkor egy "L" alakúra görbített csövön át kifolyt a hengerből, mire a parafa úszótest is leszaladt, vele együtt a pálcikás gyerek is, és új nap kezdődött. Hogy hogyan forog a tengelye körül? A görbe csövön át a víz egy kis malomkerékre hullik alá, melyet lassan forgat. A kerekekkel együtt forog a tengelyére szerelt fogaskerék is, ahogyan helyesebben nevezik "végtelen csavar". Ez a végtelen csavar meneteivel belekapaszkodik egy másik fogaskerék fogaiba, amelynek tengelyén egy másik végtelen csavar egy újabb fogaskereket tart mozgásban. Így aztán négy fogaskerék segítségével a mozgás a malomkerék tengelyéről átjut arra tengelyre, melyen a fogaskerék rá van szerelve. A víz minden 24 órában egyszer átfolyik a görbe csövön, egy keveset továbbtolva a malomkereket, és ez a fogaskerekek segítségével továbbítja egy kevéssel magát az oszlopot is. Egy év alatt az oszlop teljesen körbefordul, utána újesztendő következik, és az egész előrlő kezdődik. Amint láthatjuk, ez lehetett az első örök óra. Könnyű volt megindítani; csak rá kellett ereszteni a vízvezeték vizét. Az "automata" elnevezésre ez az óra becsülettel rászolgált. Ktesibios után még sokkal elmésebb, de még az övénél is bonyolultabb szerkezetű órákat készítettek. Ránk maradt egy kép, amin egy vízóra áll. Külsőleg pontosan olyan, mint a mai órák; kerek óralap, körben forgó mutatókkal, sőt, még nehezéke is van. Csak éppen ez a nehezék nem volt olyan súlyos, mint a mi óráinkon, mert az fából volt. Ez a fasúly, miként az úszó korong egy kis víztartóban úszott, amelyből folyton folyt a vízsugár. Amint süllyedt a víz szintje, vele együtt süllyedt az úszókorong is, és a gép mozgásba jött.